Chapter 4 - Emlékek...

Chapter 4 - Memories...

Jihyun szemszöge:

Reggel van, ezúttal minden rendben. Az ajtót belülről bezártam, és nem engedtem a kintről bejövő könyörgő, gyakran nyüszítésbe hajló hangoknak. Mostanra elhalt minden kóbor lárma, csak a néma csend fogadott az ébredés pillanatában. Óvatosan elfordítottam a kulcsot a zárban, miután kikeltem, majd kidugtam a fejem a résen, mert tovább nem engedett az ajtó egy bizonyos valaki miatt, aki az éjszakát az ajtó mellett töltötte. Átléptem a feje felett, hogy kijussak a konyhába. Elkezdtem palacsintát sütni a serpenyőben, hogy mire felkel, már kész legyen a reggeli. Úgy éreztem magam, mint egy anyuka, aki az óvodába készülő gyerekének csinál uzsonnát. Egy idő után elmerültem a palacsinta dobálásban, és a kedvenc számaim dúdolásában, így észre sem vettem, amikor bekúszott a konyhába és átölelt. Ezzel egy pillanatban szólalt meg a telefon és kellett volna megfordítanom a palacsintát, ezért mindent egyszerre akartam csinálni és a végeredmény maga volt a káosz. A telefonra ráesett a ragacsos palacsinta tészta, A serpenyővel pedig eltaláltam Őt.

-Úristeeen!-tettem le a serpenyőt villámgyorsan. Ő az arcát takarta, így nem láttam rá mi is történt, hogy hol is találtam el. A mosogatóhoz sétáltam és bevizeztem egy konyharuhát, majd a biztonság kedvéért a fagyott borsót is elővettem.

-Ne haragudj, hadd nézzem!-tettem a kezemet az övére, majd óvatosan arrébb toltam a mancsait. Egy könnycsepp találta el a kezem, gyorsan letöröltem és rányomtam a hideg törölközőt a homlokára. Még nem nézett ki csúnyán a helye, de aggódtam, hogy később igen. Az ujjai rákulcsolódtak a csuklómra, mikor elakartam húzni a kezem, hogy a borsóval próbálkozzak. Mélyen a szemembe nézett, amitől megilletődtem. Újra ott volt a tekintetében a vadásztekintet, én pedig nem tudtam mit kellene tennem. Fussak vagy maradjak? Vegyem elő a nadrágomban tartott sokkolót és hívjam Jisoo-t vagy várjak? Ahogy haboztam, az idő egyre telt, és egyre jobban kitört rajtam a pánik. Megtöröltem izzadt tenyeremet a melegítőmben, és óvatosan becsúsztattam az ujjaimat a zseb részbe. Elértem a sokkolót, de a tenyerem újra izzadni kezdett. Ha még tovább várok, akkor megharaphat. Nem várhatok tovább. Elővettem a sokkolót, hogy lépjek, de kiesett a kezemből, amikor hátradöntött. Dermedten néztem fel rá. Próbáltam kinyújtani a kezemet olyan messzire, hogy elérjem a fegyveremet, de a körmöm csak a padlót kaparászta tehetetlenül. Még egy kicsit, még egy centi és megvan, ha egy kicsit jobban kinyújtózom... Aztán lehajolt, és minden olyan gyorsan történt. Csak egy gyors csók, ajak az ajakhoz, de ennyi elég volt, hogy az agyam teljesen elködösüljön. Egész végig ezt tervezte? Az ujjaimmal végigsimítottam az alsó ajkamon, teljesen értetlenül feküdtem a konyhám padlóján.

-A reggeliért-mosolyodott el kajánul, majd megköszörülte a torkát, próbálta elrejteni a fölényes vigyorát. Lassan felültem, még mindig kissé szédelegve. Előbb állt fel, mint én, majd kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Egyedül akartam talpra kecmeregni, de kis híján elestem, így elfogadtam a karját.

-A reggeli... mindjárt kész lesz-motyogtam elgyengülten, majd próbáltam rendet tenni a konyhában. A borsót a kezébe nyomtam, de nem szóltam hozzá. Fogalmam sincs mit is mondhatnék. Ez olyasmi, amit mindenkivel csinál, mert gyerekkorában elleste vagy ez olyasmi, ami konkrétan nekem szólt? Ha az első, akkor elnézőnek kell lennem, ha a második, akkor nyilvánvalóan túl messzire ment. Reggeli közben kerültem a tekintetét és inkább a Ji Soo-tól kapott aktát tanulmányoztam. Név: kihúzva, Életkor: kb. 23-24 éves, Születési idő: kihúzva, Nem: Férfi, Állampolgárság: Koreai (feltehetőleg).

A számat elhúzva dobtam el a mappát. Hogy lehet az, hogy még az állampolgárságában sem lehetünk biztosak? A nemén kívül minden megkérdőjelezhető vele kapcsolatban, nincs életkora, születési ideje, igazolványszáma, lakcíme, neve. Na, várjunk csak! Nincs neve! Francba...

-Umm, elnézést-váltottam gyorsan hivatalosra, mivel túl kényelmetlen lett volna a történtek után egyszerűen hozzászólnom. Nem válaszolt, csak oldalra billentette a fejét.

-Hogyan nevezzelek?-bukott ki belőlem a kérdés.

-Nevezni?

-Igen, név. Van neved, ugye?-puhatolóztam óvatosan.

-Nincs. Én hogy hívlak téged?-hajolt közelebb. Eltoltam magamtól:

-Omma, nem, Noona. Hyuk is Noona-nak hív. Azt hiszem így lesz a legjobb-nevettem fel kínosan.

-Neked Hyuk vagyok? Olyan vagyok, mint Hyuk?-kérdezett vissza, miközben egyre kisebbre húztam össze magam.

-Neeeem, te...te vagy-vörösödtem el.

-Milyen vagyok?-mosolyodott el kisfiúsan, amitől belém fojtotta a szót. A kezét kinyújtva elkezdett játszani az egyik hajtincsemmel, így kiböktem az első szót, ami az eszembe jutott:

-Helyes.... Mármint neem, furcsa. Nagyon furcsa vagy. Rejtélyes!-próbáltam menteni a helyzetet, de már kimondtam, a reakciójára  azonban nem számítottam:

-Mi az, hogy helyes?

-SEMMI. Nincs több kérdés. Végeztünk.

-Miért?

-Mert fáradt vagyok és válaszolnom kell egy hívásra-jutott eszembe a telefon.

-Addig nézhetsz TV-t csendesen, rendben?-kapcsoltam be a kis TV-met és vettem a kezembe a telefont. Ji Soo. Visszahívtam.

-Halló-szóltam bele.

-Jihyun?

-Igeen, személyesen.

-Minden rendben?

-Igen, természetesen. Miért hívtál?

-Én csak... Megkezdtük a nyomozást, elmentünk a barlanghoz, az embereim felkutattak pár dolgot, próbálnak DNS-t találni rajta, ami nem tőle származik. Reményeink szerint a következő 2 hétben meglesz az egyeztetés. Szóra tudtad bírni?

-Ez nagyszerű, köszönöm, zseni vagy. Igeen, egyszerű mondatokban, de kommunikál.

-Nem mondott semmi gyanúsat?

-Nem, miért?

-Olvastad az aktát?-kérdezett vissza.

-Az elejét még csak. Miért?-rossz érzés kerített a hatalmába.

-A végén megtalálod, hogy miket árult el a specialistáinknak, sajnos nem tudjuk a hasznát venni, mert nem mondott eleget, de próbáld meg faggatni, ha nem megy, akkor gyertek be! A gyerek okos egyébként, ne becsüld alá! Egy kb. 8-9 éves kölyök fejével gondolkodik. Most megyek, ellenőrzöm a csapat munkáját, légy jó, Jihyun... Vigyázz magadra!

-Rendben, te is, szia!-bontottam a vonalat. Az aktára néztem, majd rá. Mit mondhatott, ami Ji Soo-t ennyire idegesíti? Kinyitottam újra, és a végére lapoztam.

-Noonaa!-kopogott Woojin az ajtón.

-Gyere be!-kiabáltam ki, miközben az aktát bedobtam a közeli szekrénybe.

-Mi a....?-állt meg előtte, majd idegesen rám nézett.

-Azt mondtad kidobod-bökött a lakótársamra.

-Nem mondtam ilyet-ellenkeztem azonnal.

-AZT MONDTAD EGY NAP! MI A SZAR EZ?-kezdett el ordibálni, Ő felkapta a fejét, majd kérdőn rám nézett.

-A dolgok máshogy alakultak, ne kiabálj velem.

-Oh, igeeen? Most már értem, hogy Ravi miért nem veszi fel a telefont-csapott a homlokára.

-Ravi? Mi köze ennek Ravi-hoz?-húztam fel a szemöldökömet.

-Hagyjuk. Jihyun, mit csinál ez itt?

-Ne beszélj így, Ő is érti mit mondasz.

-Újabban egy nap alatt gorillából embert faragtál belőle?-gúnyolódott.

-Nem én, a rendőrség szóra bírta. Nyomoznak, hogy kiderítsék ki ő, addig felajánlottam az albérletet-magyarázkodtam fáradtan.

-Szuper. Ha anya és apa megtudják, márpedig Ji meg fogják tudni, akkor búcsút inthetsz Mauglinak.

-Ne problémázz annyit, mindjárt jövök, kiviszem a szemetet, addig próbáld meg nem kinyírni-vágtam oda neki, mert kezdett elegem lenni abból, hogy mindenki zakkantnak néz.

Woojin szemszöge:

Ez a vakarcs! Tényleg pont Jihyun-ról nem tud leakadni? Nagyon hiányzott a képbe. Leülök mellé a kanapéra, figyelve, hogy jó messzire üljek tőle. Rám pillant, majd vissza a képernyőre. Valami romantikus film megy és a főhős éppen hosszan megcsókolja a főhősnőt. Vajon mire gondolhat most? A csók lassan átvált egy ágyjelenetté, Ő pedig egyre érdeklődőbben bámulja azt az átkozott filmet. Elkapcsolok, mire ellenségesen végigmér.

-Nekem nem tetszik és neked sem kellene ilyeneket nézned-mondom mérgesen, de nem számítok arra, hogy a távirányítót kicsavarja a kezemből. A Taekwondo órákra gondolva hátracsavarom a karjait és kiveszem belőle a távirányítót.

-Add ide!-morran egyet,de nem válaszolok. Még fütyörészek is, miközben kapcsolgatok, csak, hogy idegesítsem. Egy pillanatra megvillan a szeme, de aztán elfordul előlem. 

-Na, mi a gond?-érdeklődöm fölényesen, tudom, hogy még mindig provokálom, de nem érdekel, el akarom tüntetni innen. 

-Neked....van neved?-böki ki összeráncolt homlokkal.Zavartan méregetem, mielőtt válaszolok: 

-Igen, Woojin. Nam Woojin. 

-Hol kaptad? Én is akarok egyet-csillan fel a szeme izgatottan. 

-Nevet a szüleinktől kapunk. Neked nincs? 

-Nincs-görnyedt össze se perc alatt. Megsajnáltam egy percre, úgy igazán. Csak ebben az egyben segítek neki, és ennyi. Nem ártom bele magamat a dolgaiba. 

-Választhatsz egyet, ha gondolod. Van egy csomó menő név, mint a Woojin. 

-Menő? 

-Igen, a 4 legmenőbb név Koreában a következők: Woobin, Hyunbin, Subin, és Woojin. 

-Mindegyikben van Bin. Tetszik. Bin. Menő. Ez lesz a nevem, köszönöm-ölelt meg, én pedig nagyon gyorsan eltoltam magamtól. 

-Állj, haver, mit csinálsz? Ez tök csajos. Kézfogás, jó? Megtanítalak-mutattam meg, hogy csináljuk mi, Bin pedig rövidesen eltanulta tőlem. 

-Helyes. Jól csinálod-dicsértem meg nevetve. Rájöttem, hogy nem is utálom ezt a hapsit annyira, mint gondoltam. Egész rendes, és jófej is tud lenni. 

-Helyes? Mi az, hogy helyes?-ráncolta újra össze a homlokát. 

-Ha valamit jól csinálsz, az helyes. Helyesen csinálod a kézfogást-magyaráztam meg sietve. 

-Oh, de én...helyes vagyok.

-Jaj, nem. Ha így mondod, akkor az azt jelenti, hogy jóképű vagy. Mint mikor egy lányra azt mondod, hogy csinos,szép, gyönyörű. Ez bók. Ha magadat dicséred, akkor nagyképű vagy, ami rossz. 

-Nem én mondtam. Noona-az állam leesett, és ekkor lépett be mondhatni vezényszóra, Jihyun is. 

-Mit mondtam?-szólalt meg nevetve, rövidesen becsuktam a számat.

-Helyes vagyok-vigyorodott el Bin, Jihyun elvörösödött, ami jelezte, hogy a vád igaz. Tett egy lépést Bin felé, de elálltam az útját. 

-Hozzá ne érj! Pedofil. Még csak 8-9 agyilag-vettem a védelmembe Bin-t, aki viszont megkerült és Jihyun-hoz lépett. 

-Szóval, így gondoltad-aztán a fülébe suttogott valamit, amitől Jihyun még jobban elpirult. 

-Mit mondott?-kérdeztem Jihyun-t, de nem válaszolt. Meglöktem Bin-t, aki továbbra is mosolygott. 

-Ne menjetek egymás közelébe! Mindketten betegek vagytok!-kiabáltam rájuk, majd mindkettőből kiszakadt a nevetés. 

 -Beárulsz anyáéknak?-emelte rám Jihyun a tekintetét később, mire megráztam a fejem. Kedvelem a srácot, egy kis segítséggel lassan haladva kész úriember lesz. A modora nem kiforrott, de azt kell, hogy mondjam aranyos ez a kis esetlensége. Kíváncsi vagyok hogy fogja megállni a helyét a világban, nem mindennapi srác. 

-Köszönöm. Nem fog sokáig tartani, ígérem.

-Most mennem kell, majd valamikor újra jövök. Addig ne felejtsd el mit mutattam!-kacsintok rá Bin-re, megölelem Jihyun-t és meghúzom egy tincsét, mire belém könyököl finoman. Aztán a csípős levegőben elindulok hazafelé azon gondolkodva, hogy mit is tehetnék. Ravi hívása szakít félbe. A hangja ideges, gyorsan beszél, próbálom megnyugtatni, de engem is megdöbbent, amit mond, kis híján visszafordulok, hogy ellenőrizzem a nővérem testi épségét. 

Jihyun szemszöge: 

Amint kilép az ajtón Woojin, szigorúan végigmérem Őt. Ez nem mehet így tovább! Nem akarom, hogy még több probléma legyen vele, így ideje lépni valamit a provokációira. 

-Gyere ide! Ülj le, beszélnünk kell!-a hangom élés és hideg, összerezzen tőle. 

-Nem akarom-válaszol, de mégis leül, miután összehúzom a szemeimet. 

-Gondolkodtam és le kell fektetnünk egy pár szabályt! Tehát először is nem jöhetsz be a szobámba!

-De be akarok-a tekintete megint kiskutyához hasonlít, miért ilyen? Becsukom a szememet és kieresztem a gőzt: 

-Nem, téma lezárva. Következő és nagyon fontos szabály: Nem adhatsz nekem puszit, csókot reggel. Már kinőtted azt a kort, amikor ezt megúszhatod szárazon. Nem az anyukád, hanem a lakótársad vagyok,nem szeretsz engem, úgyhogy...-a mondandóm feléig gondolkodott, majd félbeszakított: 

-De. Szeretlek. 

-Jó, de nem úgy. Nem érted, de nem is kell. 

-Jihyun-megborzongtam a nevem hallatára. A fenébe, miért mindig ilyenkor reszelős a hangja? A kezeit a vállaimra tette: 

-Ezt sem szabad-böktem ki halkan. 

-Nem érted. Nem én nem értem, te nem érted-fordította el a fejét tőlem, majd a kezeit is elvette. Üresség maradt az ujjainak nyoma után. 

-Nem szabad. Rendben. Értem..én értem-suttogta.

 Elkeseredett volt és én meg akartam vigasztalni és megértetni vele, hogy miért nem lehet. Elmondani neki, hogy ő csak egy 8-9 éves gyerek, akinek a teste nem állt meg a fejlődésben. Elmondani, hogy azért érzi magát így, mert a teste hazudik neki, hogy azt, amit érez, nem belül érzi. Nem mondtam semmit, csak besétáltam a konyhába, még csak vissza sem néztem. Előkapartam az aktát, és megnéztem a hátsó lapokat. Egy pendrive-ot szúrtam ki a leghátsó laphoz csíptetve. Felkaptam és a konyhai laptopomhoz slattyogtam. Ahogy megnyitom, elkomorodom. Valami nagyon nincs rendben ezekkel a jelentésekkel. A videón ő van, idegesen néz körbe-körbe és senki sem segít neki. Fehér és kék köpenyes alakok, a specialisták kérdezgetnek tőle.

-Mire emlékszel? Eltudod nekünk mesélni? 

-Ti bántani fogtok? 

-Miért bántanánk?

-Ő bántott. 

-Kicsoda? Meg tudod nekünk mondani? 

-Neem, kérem...Ne bántsanak, nem tudom, nem tudom.

-Nyugodj meg.

-Hol van? Hova ment? 

-Nyugalom, drágám, minden rendben van. 

-Őt akarom. Nem bánthat. Kérem. 

-Azt hiszem itt az ideje, hogy beadjuk neki a nyugtatót, kimerültnek tűnik. 

-Bántanak, kérem, tegye le, ne tegye ezt! Jó leszek, jó leszek, soha többet nem megyek ki. Soha többet, kérem.. 

Nem bírom tovább nézni, tudom mi következik, kikapcsolom. A könnyeim megállíthatatlanul hullanak. Valaki bántotta és ezúttal én is. Berohanok a szobába, hogy beszéljek vele, de nincs ott, eltűnt. Elment... Felkapom a telefonomat, mielőtt még elérzékenyülnék és kivágódom az ajtón, bezárom, majd remegő térdekkel vágtatok végig a lépcsőkön. A lépcsőház előtt látom meg újra egy sráccal... Nem szólok semmit, csak állok, őket figyelem. A srác arca véres, az övé úgyszintén. Nem sokáig haboznak, újra egymásnak mennek. Dermedten állok, egészen addig míg többen nem jönnek. Akkor aztán elkiáltom magam: 

-Elég!-ő megáll egy pillanatra, és ez a pillanat elég is ahhoz, hogy az egyik hátulról lecsapjon rá egy hatalmas ütővel. Felüvölt fájdalmában, én pedig a következő ütés elé vetem magam. A fájdalom később érkezik, mint az ember várná és olyan erővel sújt le a gyomromra, hogy a könnyeim maguktól hullani kezdenek. Vért köpök fel, beborítja a néptelen utca egy kis részét. a hajam szétterülve. A hasfalamhoz kapok, próbálok felülni, de képtelen vagyok rá. Rám néz, majd megváltozik a szeme. A vadsága újra megmutatkozik. A srácokat veszi kezelésbe, rövidesen a legtöbbje a földön fekszik, a többi azonban elszaladt. A látásom egyre homályosabb, de igyekszem kitartani, mellette akarok lenni. Felém pillant újra. Fájdalom jelenik meg a tekintetében, aztán minden nagyon gyorsan elsötétül. A hangokat hallom. Szirénaa, kiabálás, toporgás. Mindenki aggódik valaki miatt, és sírnak. Valaki erősebben sír, mint a többiek. Szeretném megérinteni, de valami erősen lehúz és nem tudom kinyújtani a kezem..A fájdalom eltűnt, ahogy a kábaság is, minden nyugodt lett egy idő után, a hangok is elhaltak. 

Bin szemszöge: 

Gyere vissza! Jihyun!-kiabálok öntudatlanul. Megjelenik egy idős hölgy, én pedig kiabálni kezdek vele: 

-Kéreeem, segítsen! Kéreeem! Jihyun-nal baj van! Orvos kell neki-a hölgy kérdőn bámul rám, de egyre csak víz folyik a szememből.Sírok.. A karomba kapom Jihyun-t, igyekszem szorosan tartani és beszélni hozzá egyfolytában, a szeme egy ideig nyitva van, a hasát szorongatja. Aztán lecsukódik. A kezét félig kinyújtja, de lehanyatlik. A kezét az arcomhoz szorítom: 

-Kérlek, nyisd ki a szemed! Jihyun, Noona... Annyira sajnálom, sajnáloom-csókolok a tenyerébe, hátha megszid. Hátha kinyitja a szemét és azt mondja: "Ezt nem szabad!", de Jihyun nem mond semmit. Csak fekszik. Magamhoz szorítom, és a haját próbálom elvenni az arca elől,amikor nagy hanggal megérkezik egy kocsi. Piros ruhát viselő alakok vesznek körül, azt mondják, hogy engedjem el, de nem akarom. Félek, hogy többé nem látom. Beúszik egy kép a fejembe, egy asszony betegen, a szája szélén rászáradt vér, mosolyog, aztán egyszer csak nincs tovább. Eltűnt. Az anyám. 

-Ne menj el! Ne vegyék el tőlem őt is, kérem!-kiabálok a vörös ruhásokkal, de nem vetnek rám egy pillantást sem. Jihyun-t kiszedik a kezeim közül és felteszik egy ágyra, én még mindig úgy ülök, ahogy Jihyun-t öleltem. Aztán az egyikőjük megüt, az ütés felébreszt a sokkból. Bemászok Jihyun mellé, a kezét szorongatom egész végig. Félek, ha elengedem, ő is elenged engem...