Chapter 1-Az idegen...

Chapter 1-The stranger...

Jihyun szemszöge: 

A nap forrón sütött le ránk, ahogy egyre mélyebben fúrta stábunk magát a vad erdő nyújtotta forgatási helyszínre. Lassan meneteltünk az izzasztó melegben, elől a csapat nagyja, hátul én és a kollégám: Seung Hee, aki már huszadjára pillantott rám ugyanazzal az ideges, lenéző tekintettel, amiért izgatottan kattogtattam a fényképezőgépemet, hogy minél több fotót készíthessek. A szél hirtelen vadsággal kapott bele barna tincseimbe, majd lesöpörte a fejemről a kedvenc kalapomat. 

-A fenébe!-kaptam utána, de a szél gyorsabb volt nálam, odakiáltottam Seung Hee-nek, hogy szóljon a többieknek mindjárt megyek, aki csak egy unott biccentéssel forgatta a szemeit. Üldözőbe vettem a kalapomat, miközben nem is figyeltem oda merre megyek és milyen növényeken gázolok át. Kifulladva álltam meg egy nagy fa előtt, amelynek alsóbb ágai segítséget nyújtottak abban, hogy visszaszerezzem a fejfedőmet, ami óvón védett eddig a napszúrástól. Magasra másztam, egyre feljebb kapaszkodva, miközben kezemről a fa durva érintésétől lehorzsolódott a bőr. A kezemmel nem törődve, pipiskedve nyúltam fel, hogy elérjem, de aztán a szemem sarkában megláttam egy sötét árnyékot. Ijedten kaptam oda a fejemet, a hirtelenségtől a lábam megcsúszott, majd zuhanni kezdtem a föld felé... Elsötétült minden, az elmém kiürült...

***

Sötét helyen ébredtem. Ellenőriztem a pulzusomat és hogy mindenem meg van-e, nos, csak a kalapom hiányzott. Fáradtan, a piszoktól ragadva néztem körbe: egy barlangszerű helyen tartózkodtam, körülöttem por, és faágak. Feltápászkodtam, hogy jobban felmérjem a terepet, a telefonommal világítva. A falakon vésések, egymás után szép katonásan, mint valami ősember barlangjában. Lehet, hogy egy ásatás kellős közepére jutottam? Mélyebbre ástam, míg meg nem találtam egy koszos rongy darabot,amely nagyon is ebből a korból származott, mégis kissé megviselt volt már az anyag. Óvatosan a kezembe vettem, majd széthajtottam: egy kisebb pléd volt, olyan, amit a gyerekek hordanak maguknál. Erősen törtem a fejemet hogyan kerülhetett ide ez a tárgy, ki tudja mi történt azzal a gyerekkel, aki erre járt. Lassan kifelé botladoztam a barlang nyílásán, de átestem az előbbi fekhelyemen, ami egy nagy levélrakásból és köré helyezett virágokból állt. 

-Meg kell találjam a többieket!-suttogtam, még mindig a kezeim közt szorongatva a rongyot. Magamra kötöttem a ruhadarabot. Felkeltem a földről, majd felmásztam a legközelebbi fára hogy felülről szemléljem meg hova is kerültem. Mindenhol csak fák, a többiek sehol... Fáradtan hunytam le a szemem, az ágat szorosan markolva, mert féltem ezúttal is elesek. Ahogy kinyitottam, hogy lemásszak páratlan látvány tárult a szemeim elé... 

Tágra nyílt szemekkel bámultam fel az előttem álló torz férfira: 

- Elnézést, de mégis mit..? -a mondatot nem tudtam befejezni, mivel kezeit az arcomra téve tapogatott végig. Mélyen ülő barna szemeit bámultam a döbbenettől szótlanul, ő is a szemeimet fürkészte, torkából halk morgásféle tört fel. A kábult pillanatnak hamar vége szakadt, ahogy egyre lejjebb kerültek a kezei, engem pedig elöntött a méreg. Micsoda egy koszos perverz! 

-VEGYE LE A MOCSKOS MANCSAIT RÓLAM!- sóztam rá a kezére, és löktem távolabb magamtól, ő azonban a kezemért kapott. Ujjait lassan végighúzta az enyéimen, mintha csak tanulmányozná a kezem minden egyes vonalát. Aztán összeértek a tenyereink. Az ujjai hosszabbak voltak, mint az enyéim, tenyerem elveszett az övében. Elkezdte oldalról, alulról és egyben felül helyzetből is megszemlélni a kezeinket, mintha csak hasonlóságot mért volna fel. Ijedten húztam el a tenyerem, ő pedig felordított. A fejem még mindig hasogatott, így különösen rosszul érintett a kiabálása: 

- Elég legyen!-emeltem meg a hangomat, majd az ordítás elhalt. Ért a szóból, de mintha nem ismerné az emberi szabályokat. Talán gyenge elmével rendelkezik és mégis mitől lett ilyen piszkos? Ha ismeri az erdőt, akkor vissza is vezethetne talán. Hátrább hajoltam, hogy jobban szemügyre vegyem a külsejét, de kibillentem az egyensúlyomból. Tudtam, hogy újra le fogok esni, és azt is, hogy ezúttal nem lesz akkora szerencsém, ha nem bírok megkapaszkodni valamiben... Vagy inkább valakiben, ugyanis a különös idegen a derekam köré fonta hatalmas karjait és felhúzott. Egyenesen az ölébe... Felemeltem a fejemet, hogy köszönetet mondhassak, de bent akadt a szó, ahogy megpillantottam a köztünk lévő pár centit. A szemeim az ajkaira vándoroltak, aztán észrevettem az állán elhelyezkedő hosszú vágást is. 

-Te jó ég! Mégis mi történt?-emeltem fel a kezeimet, hogy megérinthessem a sebet, ő azonban elhúzódott előlem. 

-Nincs nálam semmi. Nem akarlak bántani-mutattam fel mindkét kezemet frusztráltan. Lassan visszasétált, majd megragadta a kezemet, az orrához húzta és megszagolta. Megszagolta a tenyeremet! Akár egy kutya! Elhűlve néztem végig rajta, mégis miféle ember ő? A homlokát a kezemnek támasztva lihegett. Az ujjaim feljebb kúsztak a hajára, mire felnyüszített. Hosszú sötétbarnás fekete üstöke ápolatlanul hullott a szemébe.

-Mégis mi történt veled?-suttogtam inkább magamnak, mintsem neki, ő mégis felemelte a fejét és mélyen a szemembe nézett. Pillantásában keserűség és fájdalom bújt meg, de szavakra még így sem tudtam kényszeríteni. Olyan volt, akár egy elveszett kutyus, akinek támogatásra és szeretetre van szüksége, nem hagyhattam magára. Tekintete a nadrágomra kötött plédszerűségre esett, majd elkezdte húzkodni vad morgással.

-Héé, visszaadom, csak ne rángass!-majd lekaptam a ruhát, amit a nadrágszíjamra kötöttem és átnyújtottam neki. Szorosan magához ölelte, én pedig hirtelen nem egy 20 év körüli férfit, hanem egy kisgyereket láttam meg benne.

-Te… -kezdtem bele, de a számra tapasztotta a kezeit, ellenkezni kezdtem, de nem engedett el és egyre csak az alattunk lévő talajt pásztázta. Én is követtem, majd megláttam a kis csapatomat. A nevemet kiáltozták, még a fiúk is. Ravi idegesen nézett körbe:

-Nem hiszem el, hogy csak úgy felszívódott. Seung Hee biztos nem mondott semmit, mielőtt eltűnt?

-Ravi, édesem, hidd el, hogy nem. Biztosan csak elment játszadozni és fotókat készíteni, majd elő kerül, viszont mennünk kellene, esteledik-hízelgett a tőle megszokott mézes-mázos hangján, magamban eldöntöttem, hogy amint újra látom, kikaparom a szemét, vagy legalábbis megleckéztetem egy kissé.

-Noona, nem maradhat itt éjszakára!-hallottam meg Hyuk aggódó hangját, magamban pedig újra elérzékenyültem, mivel a fiúk annyira jószívűek. Az idegen felém fordult és lassan leengedte a kezét.

-El kell mennem. Engem keresnek, talán jöhetnél velünk-ajánlottam fel halvány mosoly keretében, de aztán átugrott egy másik közel eső ágra. Nem vitatkoztam vele, az ő döntése.

-Itt vagyok!-kiáltottam fel, majd mászni kezdtem lefelé. Visszanéztem még egyszer, de nem láttam őt, elment.

-Noona, elkaplak, ugorj!-kiabált rám a maknae, én pedig mérlegeltem az esélyeket, hogy valóban meg tud-e tartani, aztán ugrottam. Hyuk-kal a földön kötöttünk ki, a többiek pedig hangosan nevettek körülöttünk, mígnem valaki morogva arrébb nem rántott. Éreztem a karokat magam körül, és a jellegzetes illatát is. Nem ment el?

-Ez meg ki a szösz? Haver, jobb lenne, ha elengednéd-lépett előre Ravi magabiztosan. Éreztem a két srác közti feszültséget, így kettejük közé léptem.

-Fiúk! Bocsánatot kérek az elkóborlásomért, ő pedig… Hát, ömm, a nevét nem tudom, de úgy tűnik gyerekkorában eltűnt, és itt ragadt ebben az erdőben. Van egy barlangja, és úgy látszik egymaga gondoskodott magáról. Arra gondoltam elvihetnénk a rendőrségre, hátha megtudunk valamit-tártam fel a nagy tervemet a srácok és a stáb előtt.

-Pfff! Annyira jellemző rád ez a fajta lelkesedés egy koszos hajléktalan iránt is,aki nem tanult jó modort!-nevetett fel Seung Hee, miközben unottan reszelgette gyöngyházfényű körmeit. Éppen közbe akartam szólni, mikor a főnök felszólalt:

-Seung Hee, kissé jobb megfigyeléssel láthatta volna, hogy az úr hiányos öltözékben feszít és több helyen meg is sérült. Jelen helyzetben azonban nem vihetjük a rendőrségre, túl késő van és valószínűleg ők is csak az egyik cellában tudnának neki fekhelyt biztosítani. Ki vállalja, hogy éjszakára elszállásolja az urat?

-Nem dughatjuk cellába!-álltam védelmezőn a srác elé. A főnök  biccentve jelezte, hogy ő sem gondolta másként, így megint csak felmerült kihez is kerüljön a fiú. 

-Kizárt!-fintorgott Seung Hee, a többiek félszegen néztek ki a fejükből vagy egyszerűen csak a földet lesték. A főnök végül egyenesen a szemembe nézett, azt hittem, hogy csak viccel, de halálos komolysággal ejtette ki a száján a következőket: 

-Sajnálom, de nincs más választásunk. Jihyun, az idegent a maga gondjára bízom. Bírja ki ezt az egy éjszakát, ha kérhetem. A többit holnap tisztázzuk, még ma igyekszem előremenetelt tenni az ügy érdekében-a dolgot mindenki elintézettnek tekintette, csak én pislogtam percekig rá teljes zavarban, de végül egy szót sem szóltam és elindultunk hazafelé. Először nem akart velem jönni, láttam az arcán, ahogy viaskodik köztem és az erdő között, mégis a végén utánam jött és megfogta a kezemet. A kocsimat nyugtalanul szemlélte végig és megijedt a motor berregő hangjától, pár perc múlva azonban, mikor már hajlandó volt beszállni, elaludt az ülésen, kezében a rongydarabbal. Boldogan és kissé aggódva néztem végig koszos ábrázatán, hosszú szempilláin és alapjában véve szép arcán. Kíváncsi voltam mit gondol majd a mi világunkról, de egyben féltem is attól, hogy mennyi csalódás fogja övezni a kitapasztalás útján...