Chapter 3 - Félelem...

Chapter 3-Fear...

Jihyun szemszöge:

A megszokott reggeli hideg helyett ezúttal kellemes forróság járta át a testem, mint gyerekkoromban, amikor még rekordidőket alhattam az ágyam fojtogató melegében vagy mint mikor az exemmel éltem, aki reggel magához húzva próbált visszatartani mindig a munkába indulás helyett. Még néha most is érzem a vállaimat átkaroló karjait magam körül, mint ma. Pontosan ugyanaz az érzés vesz most is körül, csak a karok hosszabbnak tetszenek. Lassan felhúzom a lábaimat, és kinyújtóztatom a levegőben a karjaimat. Nagyot ásítok, de amint kikelnék, valaki a derekam után nyúl és visszaránt. Megpördülök, majd szembetalálom magam az egynapi vendégemmel, akinek a kanapén kellene feküdnie, és nem az én szobámban félmeztelenül.
-Nem hiszem el!-nyögök fel, majd visszahanyatlom a párnára egy sikertelen megmoccanás után. Ez a srác lassan túlmegy minden határon, még akkor is, ha az erdőben élt és nem tudja mi micsoda és hogyan is kellene viselkednie. Félmeztelenül fekszik és nem mondom csábító a kilátás, de ez már mégiscsak sok.
Mély levegőt veszek, majd megkocogtatom a vállát. Nem reagál, így még kétszer próbálkozom, mire megrezdül a szempillája, de csak még közelebb húz magához. Annyira közel, hogy az ajkaival egy vonalba kerülök és érzem a leheletét: ilyet még nem pipáltam! Ahhoz képest, hogy a romantikus regényekben a főhősnők milyen finomnak találják a srácok leheletét, én inkább mondanám azt a jelenlegi helyzetre, hogy olyan, mintha egy kutya szájába szagolna az ember. Semmi romantikussal nem lehetne jellemezni, inkább gyomorforgató. Az orromat befogva, a könyökömmel lököm meg a vendégemet, de mivel nem figyelek hova bökök, így egyenesen az arcába vágom a karom, aki felvonyít és nemsokára morogva enged el. Hátrébb húzódok, ahogy felpattan a szeme és a fogát vicsorítva egyre közelebb jön. Védekezőn emelem fel a karomat, de a mozdulat hirtelenségétől az ágy szélére kerülök. Fölém hajol, a szemei semmi jót nem ígérnek, hátrahajtom a fejem, hogy elkerüljem, ahogy az öcsém taekwondo meccsein láttam. A kezeimet ellöki a fejem elől, a tekintete fel-le jár a torkomon. Ezúttal semmi emberit nem látok benne, az alakján kívül. Hogy változhat meg valaki ilyen gyorsan? Mintha nem is ő lenne és talán így is van. A tudathasadással rendelkező emberek jutnak eszembe, és a kezelésük, amit még a suliban pszichológián tanultunk vagyis többnyire a tanulás hiánya, ugyanis nem jut eszembe semmi épp kész ötlet. Aztán az exemmel közös kutyánk: Maya ugrik be, akit el kellett altatnunk, mivel hirtelen ugyanilyen agresszív lett. A lábamon húzódó harapásnyom még mindig ott van, amit tőle kaptam.
-Én vagyok az: Jihyun!-próbálom észhez téríteni, de nem reagál, csak vicsorít. Pont mint a kutyánk. Már nem tudom eltolni magamtól, a karjaim gyengék és kitartóan magasodik fölém, míg lehajol, belőlem pedig kiszökik egy sikoly. Izzad a tenyerem, ahogy a mellkasát püfölöm, miközben a pánik elhatalmasodik rajtam.
-Eressz el!-kiabálok, miközben megérzem, hogy csak a levegőt csapkodom kitartóan. Óvatosan nyitom ki a szemeimet, Ő sehol. Felállok, megdörgölöm a szememet, majd kibotorkálok a nappaliba.
A kanapén találok rá. Kétségbeesett tekintettel mered fel rám. Nem moccanok, csak nézem. Félek közelebb menni, bármennyire is tűnik tisztának a tekintete. Aztán lekúszik a kanapémról, egyre közelít felém. Megáll és a kezemre mered, ami görcsösen markolja a szekrényt. A kezem izzadt, az ujjaim remegnek, ahogy megtörlöm őket a nadrágomba. A telefonom töri meg a csendet, még mindig remegő ujjakkal, de fogadom a hívást:
-Nam menedzserjelölt, befáradna az irodába? A fiúkat fotózásra kellene kísérnie, illetve meg szeretném kérdezni, hogy hogy áll az idegen eltüntetésévél. Siessen, késésben van!-nyomja ki rám a telefont, mielőtt bármit is mondhatnék. A kezem a névjegyek közt a rendőrségén megáll. Az ujjam vészesen köröz fölötte, aztán ránézek még egyszer. Woojin nem totojázna, azt mondaná:
-Bántani akart, nézz csak rá! Mit fogsz tenni, ha a reggelinél újra rád támad? Nem gondolkodsz reálisan, azért hagytad, hogy itt maradjon éjszakára.
Megrázom a fejem. A tegnap estére gondolok. Nem akart bántani, ez a valami, bármi is volt, nem ő maga volt, de a biztonság kedvéért kénytelen leszek bevinni a rendőrségre. Elvégre ebben egyeztünk meg a főnökkel.
A telefont a kezemben szorítva lépek közelebb hozzá.
-Sajnálom-szakad ki belőle, miközben a szemét elhomályosítják a könnyek. Védekezőn a feje fölé emeli a kezét, miközben tekintete egy pontra szegeződik. A bokámon lévő hegre, amit 4 hónapja szereztem. Lejjebb húzom a nadrágomat, hogy elfedjem a heget:
-Ez nem a te hibád. Volt egy kutyám, kb. ekkora-mutatom a kezemmel, majd eliramodok a szobámba és előhalászom az egyik plüssömet. Aztán oda teszem elé:
-Maya volt a neve és ő csinálta-mondom halkan, majd felmordul és a plüsst a keze közé veszi. A szeme felragyog a kutyus láttán, én pedig egy pillanatra el is feledkezem az előző jelenetről. Boldogan játszadozik, én is be akarok szállni egy kicsit.  Benyomom a kutya hasát, majd ugatni kezd, Ő pedig ijedten ejti ki a kezéből a játékot. Felemelem és megmutatom neki mit is csináltam, nemsokára egyfolytában a gombot nyomogatja és az arcom elé emeli a plüsst. Az órámra nézek:
-Neked adom emlékül, viszont jobb lesz, ha sietünk, mert késésben vagyok és még be kell mennünk a rendőrségre is, hogy megtudjuk ki is vagy.
Nem akarok tovább játszani vele, nem akarok több emléket teremteni vele, mivel ahogy kiteszem őt, többé nem leszünk kapcsolatban. Idegenek leszünk egymás számára, és végül jó pár év múlva teljesen el fog felejteni, vagy talán csak elmosódott emlékkép leszek.
Míg megreggelizik, én átöltözöm a munkához, megfésülködöm és felteszem azt a minimális sminket,amitől egész tűrhetően nézek ki.
-Ideje indulni!-lépek ki az ajtón, ő is követ. Magamra kapom a magas sarkúmat, felveszem a letett plüsst, aztán kitessékelem és elindulunk. Az úton nem nézek rá,de ő egyfolytában engem les.
-Hallgassunk egy kis zenét, jó? Nem szeretem a túlzott csendet-kapcsolom be a Ravi-tól kapott demó CD-t. Az ütemre ringatom a fejemet, majd megszólalok:
-Neked is tetszik, ugye? Egy barátomtól kaptam, a fiúk tehetségesek, alig várom, hogy az egész világ megismerje őket. Nagyon sokat dolgoznak és annyira lelkesek, igazán jó lenne, ha én lehetnék a főmenedzserük. Persze, ha ez nem is valósul meg, akkor is imádni fogom a dalaikat-hangosítom feljebb, majd kiemelek egy-két részt, ami különösen tetszik nekem. Ő egyszer sem szólal meg, de mosolyogva hallgatja a dalokat és egy idő után engem utánozva billenti jobbra-balra a fejét.
Néhány számot eltekerek, aztán meghallgatom a Hyde-ot, de a közepénél kinyújtja a kezét és elnyomja a számot:
-Ne már! Meg akartam hallgatni, ez az egyik kedvencem-kapcsolnám vissza, hogy újra kezdjem, de tovább teker. A keze után nyúlok, hogy visszategyem a kedvencemre, de az ujjaim a kezével vitáznak. Kaján mosollyal néz vissza rám, mikor morcosan ránézek. Nem szólok rá, csak elfordítom a fejem és az útra koncentrálok, pár perccel később aztán dúdolni kezdek halkan, míg meg nem érkezünk.
-Itt is vagyunk!-parkolok le, de nem mozdulok. A szememmel végig mérem őt utoljára tüzetesen. Nem akarom elhinni, hogy nem fogom megtudni később mi is lett belőle, hogy ki lett és hogy mit keresett ott, ahol rátaláltunk. A szemeim bepárásodnak egy pillanatra, mivel mindig is nehezen búcsúztam az emberektől és sosem tudom mit is kellene mondanom nekik, mert ha belekezdek, akkor annak nem lesz vége. Éppen ezért most sem szólok semmit, csak megmarkolom a plüsskutyust és kiszállok. Megvárom, míg követ engem, a szemeiben színtiszta rémület és zavarodottság. Kinyitom az ajtót, és beleütközöm valakibe. A fejemhez kapom a kezem, a háttérben morgó hangokat hallok, de sebesen leintem, mielőtt bármi is történhetne:
-Jól van?-néz rám egy rendőrtiszt az asztala mögül.

 Az arca enyhén borostás, körülbelül velem egyidős lehet. A testtartása feszültséget sugároz, ahogy a hátam mögött megpillantja Őt. Bólintok egyet, majd közelebb megyek.
-Ami azt illeti egy eltűnt embert jöttem bejelenteni, vagyis azt, hogy megtaláltam-mondom ki az igazságot, bármennyire is bénán hangzik a számból. Idegesen néz rám:
-Ha megtalálta, akkor mit szeretne?
-Értesíteni a családot, megmondani nekik, hogy igenis, itt van, életben az, akit elveszettnek hittek- a rendőrrel egy ideig farkasszemet nézünk. Meredten tanulmányozza a vonásaimat:
-Jihyun?
-Honnan tudja a nevem?-döbbenek meg.
-Nam Jihyun. Az általános iskola óta nem láttalak-zavartan nézek rá, majd a kemény vonások mögül előbukkan egy 15 éves fiú képe.
-Ji Soo?
-Igen-köhint egyet-Jelenleg nyomozóként dolgozok az Életvédelmi osztályon-nyújtja ki a kezét, kezet rázunk.
Ji Soo a hátam mögé pillant, hátrafordulok, majd vissza rá. Itt az ideje visszatérni a tárgyra:
-Róla lenne szó. A tegnapi nap folyamán...-kezdtem bele a történet mesélésébe, majd miután befejeztem vártam, hogy mondjon valamit.
-Érdekes. Szóval nem beszél, és úgy látszik az erdőben vészelt át jó pár évet?
-Ahogy mondod. Arra gondoltam, talán feltudnátok kutatni a családját.
-Rengeteg régi ügyünk van, amik nem kerültek lezárásra, eltűnt emberek. Rendben, felvesszük a nyilvántartásba, és megpróbáljuk megtalálni. Erőszakos viselkedése miatt, nem hiszem, hogy célszerű lenne, ha visszamenne hozzád. Jobb, ha bent tartjuk, van egy-két szakemberünk, akik talán képesek szóra bírni, azzal is, hátha előrébb leszünk. Ezeket az űrlapokat töltsd ki, kérlek!-nyom a kezembe egy rakat lapot, én pedig sorra kitöltöm, miközben érzem a belém fúródó pillantását. A kezemben a toll ólomsúlyúvá válik, ahogy az utolsó papírra is rákörmölöm a nevemet.
-Készen van-adom vissza suttogva, majd felállok. Kezet rázunk még egyszer:
-Amint megtudunk valamit, értesítelek, ma még kimegyünk megvizsgálni az említett barlangot, hátha találunk még valamit és az orvosokkal is kivizsgáltatjuk, hogy rendben van-e.
-Rendben, nagyon szépen köszönöm, hogy gondoskodtok róla-hajolok meg, a kezemben még mindig szorongatom a játékot.
-Tessék! Fogadj szót és viselkedj rendesen, segíteni fognak neked, amiben csak tudnak-nyomom a kezébe a kutyát, majd megfordulok, hogy elmenjek. A csuklómnál fogva visszaránt és elkezdi ismételgetni:
-Sajnálom, sajnálom, sajnáloom!-rogy le a földre és a derekam után kap. Óvatosan lehámozom magamról a hatalmas mancsokat. Ne nehezítsd meg a dolgomat!-mondom magamban, miközben a nyomozó feszülten mér végig minket. Fáradt mosollyal leintem:
-Kaphatok 5 percet?-suttogom, a szám kiszáradt. A kezével int, hogy vonuljunk el nyugodtan. Leülök egy székre, őt is lerántom magam mellé. A kardigánomat sodorgatom az ujjaim között, míg beszélek:
-Figyelj rám, rendben? Most.. mennem kell. Ők tudnak neked segíteni, én nem. Fogalmam sincs mit kell tennem, éppen ezért hagylak, akarom mondani bízlak rájuk, mert ők igen-idegesen rázza a fejét, a szemében fájdalom és rémület elegye. Majd előtörnek a könnyek. Zavartan fordulok el. Ha valaki sír, akkor hamarosan én is rákezdek, és akkor sosem fogom tudni itt hagyni.
-Neeem, nem, nem!-ismételgeti, miközben hiába próbálom csitítani.

 Ji Soo felkapja a fejét, tudom, hogy készen áll cselekedni, ha én nem. Felállok a kényelmetlen székről, mire Ő is talpra ugrik. Visszatolom a székre, és elkezdek kisétálni. A lépteim kopognak a néhol kopottas fapadlón. Nem nézek vissza, képtelen vagyok egyenesen ránézni, de a hangok elkísérnek. Utánam rohan, visszapillantok, épp azon van, hogy megfogja a kezemet, mikor ketten megragadják, a szemében kétségbeesés. Küzd a rendőrökkel, az egyiket a torkánál ragadja meg, a másikat lerázza magáról. Tolakodás áll elő, próbál eljutni hozzám, a szeme mindent tükröz, mindent kiolvasok belőle, de mielőtt újra megszólalna, megbilincselik és a földre taszítják.
-Jobb, ha mész-kiabál rám Ji Soo, én pedig úgy teszek, ahogy mondja, mert nem akarok még nagyobb problémát okozni. Hallom, ahogy magán kívül kiabál, és az arca egész úton elkísér, míg megérkezek a céghez.

 ***

-Jihyun, figyelsz?-kiabál rám Seunghee, én pedig dermedten bámulok rá. Mi történt megint?
-Azt mondták, hogy ma még te fuvarozod a srácokat a stúdióhoz. Jihyun? Figyelnél?
-Igen, hogyne. Fiúk, stúdió-mondom ki szórakozottan, de különösebben nem figyelek oda. Seunghee arca egy pillanatra megenyhül, ahogy egy kicsit tovább néz:
-Rágondolsz, nem igaz?-az arcán először suhan át valamiféle érzelem. Kicsit meglepődve, de bólintok.
-Értem, jobb, ha hamar kivered a fejedből. Megtetted, amit tudtál tenni, tovább kell lépned és a munkára koncentrálnod. A srácok a következő hónapban debütálnak, ha minden jól megy, így figyelnünk kell és rendesen megmérkőznünk a főmenedzseri posztért-kacsint rám, én azonban nem válaszolok. Először látom ilyennek, hogy nem csak a munka és a saját szépsége érdekli. Hyuk belekarol kettőnkbe:
-Nagyon helyesen mondtad!-csíp bele az arcába, majd kellemetlenül veszi észre, hogy Seunghee rácsap a kezére:
-Sang Hyuk!-csattan fel, amikor a fiú megöleli. Hyuk mindig ilyen, vidám és élettel teli. Boldog. Nem olyan, mint Ő, akinek a szemei tele vannak fájdalommal.
-Mi a gond az ölelésekkel? Láttam az arcodon, hogy szükséged volt rá. Olyan mufurc vagy mindennap. Túl feszült vagy!-kezdi el masszírozni a lány vállát, aki sietősen tolja el magától, majd nagyot nyelve annyit mond:
-Ne ölelgess!-az arca a pirosítón túl is halvány rózsaszínben játszik. Elmosolyodom egy pillanatra, ahogy eljátszom a gondolattal, hogy Seunghee talán már több hónapja belezúgott a maknae-ba, én pedig semmit sem vettem észre mindebből. Nehéz elhinni, hogy önmagán kívül érdekli más is, de ő nem változik, Hyuk pedig semmit sem lát. Talán szólnom kellene? Leintem magamat, mielőtt megszólalna belőlem Cupidó. Jobb, ha nem ártom bele magamat senki ügyeibe, elég volt az, amit láttam a rendőrségen.
-Nem tehetek róla, meg akarlak ölelni!-tárja ki megint a karjait, miközben kacag Seunghee-n. Hyuk-ra nézve elszomorodom. A két kar jut eszembe, amik a rendőrségen a derekamra tapadtak és a szemek, amik könyörögtek nekem.
-Min gondolkodsz, Jihyun? Feszültnek tűnsz-néz rám aggódva Ravi.
-Csak a tegnapi idegenen gondolkodtam-mosolyodom el szomorúan.
-Egy kicsit fura volt a srác, nem történt semmi gond, ugye?-a tekintete bele fúródik az enyémbe. Nem válaszolok azonnal, csak csendesen bámulok magam elé, míg újra látom magam előtt a kopott fának feszülő arcát. A francba, Jihyun!
-El kell mennem!-mondom ki halkan a szavakat. Aztán hangosabban. Seunghee megcsóválja a fejét:
-Jihyun, ne csinálj semmit! Jó kezekben van, hagyd elmenni!-nem figyelek rá, a kezembe kapom a kabátomat. Ravi elkapja a könyökömet, és zavartan megszólal:
-Kérlek, ne menj!
-Ravi... Nem hagyhatjuk, hogy a sitten éjszakázzon! Nem lehet. Ki tudja kivel zárják össze!
-Egyedül élsz, nem fogadhatsz be egy vadállatot!-próbál meggyőzni.
-Ő NEM VADÁLLAT!-kapom fel a vizet, a többiek dermedten nézik a vitánkat.
-Igeen? Akkor magyarázd meg miért morog mindenkire! Ez az egy éjszaka is kockázatos volt, nem vállalhatsz érte felelősséget! Belegondoltál abba, hogy esetleg veszett-e? Hadd ne mondjam mennyi veszéllyel jár az, ha befogadod hosszabb időre!
-Nem, nem gondoltam bele! Abba viszont igen, hogy rémült, segítségre van szüksége és jelenleg az egyetlen biztos pont az életében én voltam, míg ott nem hagytam olyanoknak, akik megbilincselték.
-Nyilván okkal tették-vág a szavamba Ravi.
-Igen, de nem hagyhatom ott. Kérlek, értsd meg! Nem tudom megmagyarázni miért, de nem tehetjük ezt vele.
-Munkád van, nem hinném, hogy tudnál időt szakítani rá, pedig neki állandó felügyelet kell, és ezt te is tudod-ingerülten kitépem magam a szorításából.
-Járhat velem munkába, míg bele nem tanul a dolgokba és a rendőrség meg nem találja a családját.
-Mi van, ha nem találják meg a családját, akkor mit fogsz tenni?-kiabál velem. Megakadok. A düh elpárolog belőlem.
-Megtalálják..ha pedig nem, akkor a saját lábára fog állni egy idő után. Bízz bennem!-válaszolok halkan.
-Seunghee, kérlek, vidd el a srácokat! Ígérem, hogy vállalom a feladataidat holnap, ha nem köpsz be-dermedten bólint, aztán elsétálok. Még hallom, ahogy Ravi azt mondja:
-Éppen az a baj...hogy bízom..

Megszaporázom a lépteimet. Az úton a Ravi-val való veszekedésen elmélkedek, míg az esőcseppek a szélvédőmet áztatják el. A rendőrség épületénél leparkolok, majd a kormányra hajtom a fejemet. Tényleg ennyire fontos, hogy az életemet a feje tetejére állítsam miatta és összevesszek a munkatársaimmal és a barátaimmal?
Mély levegőt veszek. Igen, az. Fontos. Úgy érzem, hogy fontos, hogy nyugodt környezetet biztosítsak a számára. Nem maradhat odabent, olyanokkal összezárva, akiket nem ismer és akiktől fél.
Már 5 perce kint állok, amikor ráveszem magam, hogy belépjek. Ji Soo nyomozóba ütközöm:
-Elnézést.
-Visszajöttél.
-Igen, nos, én megváltoztattam a döntésemet. Nem szeretném, ha itt maradna.
-Agresszívan viselkedett, így nem engedhetem el őt. Jihyun, akkor vagy a legnagyobb biztonságban, ha hazamész és ránk bízod az ügyet.
-Nem agresszív. Kérlek. Csak egy pillanatra gondold át, hogy mit érezhetett, mikor kiléptem azon az ajtón. Én lehettem az első biztos pont számára, mióta eljött az erdőből egy olyan helyre, amit nem ismer-Ji Soo merengve bámul egy ideig az arcomra, aztán bólint egyet.
-Csak azért, mert ismerlek, de nem szeretném, ha egyedül maradnál vele, veszélyes. Van valaki, aki veled él, hogy segítsen, ha baj van?
-Egyedül élek.
-Jobb lenne, ha itt hagynád. A délután folyamán egy kicsit kutakodtunk. Van nyomunk, de nem sok. Őt könnyen szóra lehetett bírni, miután lenyugodott. Az alapkommunikáció nem esik nehezére, a kutatóink olyan 7-8 éveséhez hasonlítják a fejlettségi szintjét, de elég sok minden ködös számára. Az alap dolgokra emlékezni fog, ha előtte látja újra a példát, rutinszerűen beugrik majd neki mit kell tennie- a válaszokat lassan ízlelgetem magamban. Nem hittem volna, hogy ennyi mindent megőrzött magában. Aztán elfog a rossz érzés hirtelen, mert Ji Soo nem néz egyenesen a szemembe.
-Ugye nem esett baja?-kérdezek rá a legfontosabb kérdésre, Ji Soo nem válaszol.
-Ji Soo, mi történt?
-Eluralkodtak rajta az indulatok, miután elmentél, megpróbált utánad menni. A kollégák kicsit megrángatták, de egyben van a srác, szívós. Az biztos, hogy engem gyűlöl, akárhányszor bementem a kutatói csoporthoz megpróbálta eltörni a karom, úgyhogy nyugtatót is kapott-ahogy megjelenik a kép előttem, elszörnyedek.
-Mutasd az utat! Szeretnék végre hazamenni-bólint, majd elindul hátulra. Kinyitja előttem az ajtót, én pedig belépek. Nem szúrom ki azonnal, nem látom a göndör fürtöket, de Ji Soo előttem megy, így követem. Megáll a legtávolabbi cella előtt úgy, hogy én rejtve maradjak, de rálássak a cellában lévőkre. A haját veszem észre először, sokkal rövidebb, a göndör fürtök eltűntek. A kezén véraláfutások, és egy néhány kék-zöld folt. Az ajkai feldagadtak.
A cellában ül 2 másik férfival és egy nővel, mindegyikük biztos távolságot tart tőle, csak az egyik férfi incselkedik vele. A kezében a plüss, amit neki adtam:
-Haver, hogy te még mindig milyen gyerekes vagy! Na mi van, elhagyott anyuci? Gyere és próbáld meg elvenni tőlem, ha idegesít!-hergeli, ő pedig egyre mélyebbről jövő morgásokat hallat. Ji Soo rám pillant, hogy figyelek-e, a szemem továbbra is az incselkedőre szegeződik. Őszintén örülnék neki, ha valaki behúzna neki egyet, mert megérdemelné, de nem mondok semmit. Tudom, hogy nem engedi haza velem, ha most rátámad erre a férfira, így magamban szurkolok, hogy ne veszítse el a fejét. Már épp előre lendülne a keze, amikor megáll és beleszimatol a levegőbe. A parfümöm elárul. Halk, panaszos vonyításba kezd, akár a farkasok, majd sírva fakad és a kezét kinyújtja a plüss után.
-Nézzétek, hogy sír! Akár egy 10 éves, gyerünk, próbáld meg elvenni tőlem!
Látom, ahogy megmerevedik, majd ugrásra készen szemléli a fickót, mint aki a tökéletes alkalmat várja. A szeme élesen villan, akár egy vadászé, ezt a pillanatot választom arra, hogy előbújjak Ji Soo mögül. A tekintete azonnal rám fókuszál, majd a rácshoz veti magát. Leguggolok és benyújtom a kezemet. Belehajtja a fejét a tenyerembe, majd rám függeszti a szemeit. Tele van kérdésekkel, de nem szólal meg. Elhúzom a kezemet és egy ideig csak bámulok rá.
-Nem bánthatsz senkit-suttogom neki, kérlelően néz rám, de nem adom vissza kezemet. Megismétlem a kérésemet. Egyre bűnbánóbban mered rám, de nem engedek neki, azt akarom, hogy kimondja. Nagyot nyel, majd rekedtesen, kissé érthetetlenül megszólal:
-Nem...bántok.
-Senkit-segítek neki, majd megismétli, amit mondtam.
-Helyes-nyújtom be újra a kezemet, majd megsimogatom a buksiját.
-Ha mi is megígérjük, akkor kijöhetünk, vagy ez milyen új kedvezmény?-szól bele a másik férfi.
-Igeen, nehogy már ez a szajha próbálja meg eldönteni, hogy a taknyos kijöhet-e-a szajha szóra összerándulok, tényleg szeretném, ha valaki bemosna neki egyet, különösen, ha én lennék az a valaki.

Ji Soo kinyitja a cellát, és kitessékeli őt, majd odasétál ahhoz, aki azt mondta, hogy szajha vagyok. Szándékosan nem nézek arra, de hallom, ahogy a keze gyorsan lendül, én pedig lehajtom a fejemet, míg kisétál és bezárja a cellát:
-Köszönöm.
-Nem tesz semmit. Ez pedig a tiéd-adja vissza a plüsst neki. Meghatódva nézek rá, sosem hittem volna, hogy a nyeszlett, komoly Ji Soo-ból nyomozó válik valamikor és hogy bármikor is a védelmére, segítségére szorulok majd. Mennyit változik a világ!
Míg kisétálunk adatokkal tömi a fejemet és készít egy listát az eddig kiderített dolgokról, hogy tudjam mire számíthatok. Végül megvakarja a tarkóját és a kezembe nyom egy sokkolót és egy telefonszámot:
-Szeretnélek biztonságban tudni. A sokkolóval ki tudod iktatni, ha vészhelyzet alakulna ki és tárcsázni a számomat. 5 percen belül ott leszek, még hajnalban is-nyomatékosítja a szavakat, miközben aggódva bámul rám:
-Rendben leszel?
-Igen, tudod, hogy már az iskolában is én voltam az erősebb, de ígérem hívlak, ha lesz valami. Köszönöm a mait!-suttogom a hideg levegőbe. Bólint egyet, még mindig ugyanolyan rideg, mint régen. Elbúcsúzom, majd beszállunk ketten az autóba. Hideg van, így bekapcsolom a fűtést a kocsiban, majd elindítom a kocsit.
-Sajnálom, hogy ott hagytalak-nem válaszol. Megcsóválom a fejemet.
-Tudom, hogy tudsz beszélni, úgyhogy jobb lenne, ha...-nem fejezem be a mondatot, mert a derekamba kapaszkodva suttogja:
-Hiányoztál...-nem válaszoltam azonnal helyette az egyik kezemet levettem a kormányról és beletúrtam a hajába:
-Menjünk haza!-suttogom, mire az albérlethez érkezünk, elalszik az ölemben. Egy ideig nem keltem fel, csak tanulmányozom. Nem fog bántani, nem kell félnem tőle. Kinyitja a szemét, csendesen pásztázza az enyéimet, kiolvassa belőlük a félelmet. Felül, tekintete azt üzeni, hogy bízzak benne, majd ki is mondja:
-Nem vagyok szörnyeteg-igaza van, ugyanakkor egy kicsit el is bizonytalanodom. Amikor a szeme villant és a férfire akart támadni, mikor rám akart támadni... Nem volt önmaga.